Jelenlét

Megállok egy pillanatra, s elgondolkozom Isten rám árasztott szeretetén és kegyelmén. Saját képére és hasonlatosságára teremtett, szállást vett bennem.

Szentírási szakasz

Sir 47,8-10

Minden tette után [David] magasztaló szókkal dicséretet zengett a Szent Magasságbelinek. Egész szívvel dalolt és kimutatta, hogy szereti Teremtőjét. Hárfákat tett az oltár közelébe, kíséretük az énekeket még kedvesebbé tette. Pompával ülte meg az ünnepeket, ragyogó fényt adott minden ünnepségnek. Amikor szent nevének dicséretét zengte, már virradat előtt visszhangzott a szentély.

A Krónikák első könyve részletesen kifejti ezt a részt:
Egész Izrael kísérte az Úr szövetségének ládáját örömujjongás és harsonazengés közepette, trombitaszó, cintányér, hárfa és citera kíséretében (1Krón 15:28).

Elmélkedés

Templomaink szentélyeiben – akárcsak testünk szentélyében – már nem zeng „ujjongás és diadal hangja”. Mikor gondolt bármelyikünk is arra, hogy „táncolva és ugrálva” dicsérje Istent, ahogy Dávid tette? Mikor énekeltünk és dúdoltunk utoljára az Úrnak teljes szívünkből, ahogy Pál apostol az efézusiakhoz írt levelében ajánlja? Vagy tapsoltunk, és kiáltoztunk örömünkben, ahogy a zsoltáros írja? Hajlamosak vagyunk ezt a fajta imádást primitívnek vagy túlzónak tartani. Bár testtel és lélekkel lettünk megteremtve, a modern ember testetlen a rituáléjában. A nevetés és a játék feltűnő módon hiányzik az istentiszteletünkből, annak ellenére, hogy Isten játékos természetűnek teremtett minket. A bölcsesség – akit a Példabeszédek szerint elsőként teremtett Isten, saját végtelen örömére – „színe előtt játszadozott [God’s] mindenkor”.
Az istentisztelet sokunk számára nyomasztóan komoly; gyermekeink számára pedig gyakran érthetetlen és unalmas. Ha a tabernákulumban – korunk frigyládájában – lévő Úr előtt valaki örömében kiabálni kezdene, nagyon gyorsan kitessékelnék a templomból!
Pedig a bennünk élő gyermek, akit a múlt nem korlátoz, mindig nyitott a növekedésre és a változásra. A bennünk élő gyermek képes megérezni azt, amit Eckhart mester az örökkévalóság tökéletességének és stabilitásának nevez, ahol nincs sem idő, sem tér, sem múlt, sem jövő, „hanem minden ott van egy új, friss tavaszi jelenben, ahol az évezredek nem tartanak tovább egy szempillantásnál”.
A bennünk élő gyermek az, aki valóban nyitott tud lenni Isten állandó meghívására, hogy szülessünk újjá, legyünk részesei a teremtett világnak, amely maga is állandóan újjáteremtődik. A bennünk élő gyermek az, akinek szíve megremeg az örömtől, mert megérzi a teremtés forrásának közelségét Az ámulat érzése nélkül Isten dicsérete meddő.

Imádság

Túl könnyű, Uram, úgy élni a teremtett világban, mintha egy átlátszó kapszulában lennénk – látjuk, de nem érezzük a teremtéssel való azonosságot. Sokszor nem érzékelem, hogy folyamatosan a Teremtő jelenlétében vagyok, hogy hozzá tartozom, és nem érzem, hogy kapcsolatban vagyok a teremtés többi részével. A forgó föld felszíne mentén siklok, nem figyelek a szívverésére. Ma, amikor születésed napja egyre közelebb kerül, szívem megtelik örömmel, és így imádkozom Dávid két nagy zsoltárát, a 63. és a 100. zsoltárt.

Ámen

Dicsőség neked, Atya, minden lét forrása,

neked, Jézus, testté lett Ige,

neked, Szentlélek, Vigasztaló,

mint az idő kezdete előtt,

most és a jövőben.

Ámen.