Jelenlét

„Álljatok meg és lássátok, hogy én vagyok az Isten” (Zsolt 46,10). Szavaid, Uram, segítenek átélnünk jelenléted nyugalmát, nagyságát.

Szentírási szakasz

Lk 17, 29-33

Azon a napon pedig, amikor Lót kiment Szodomából, tűz és kénkő esett az égből és elpusztított mindenkit. Így lesz azon a napon is, amelyen az Emberfia megjelenik. Aki azon a napon a háztetőn lesz és a holmija a házban, ne jöjjön le érte, hogy elvigye; és aki a mezőn lesz, ne térjen vissza. Emlékezzetek Lót feleségére. Aki meg akarja menteni életét, elveszíti azt; aki pedig elveszíti, megmenti azt.

Elmélkedés

A Teremtés könyve leírja Szodoma városának pusztulását. Lót, Ábrahám unokaöccse, már évek óta ott élt. Ábrahám könyörgésére Isten angyalt küldött Lóthoz, aki utasította Lótot és családját, hogy meneküljenek, ha meg akarják őrizni az életüket. Sehol sem állhattak meg, nem nézhettek vissza egyetlen pillanatra sem. Lót felesége nem tudta megállni, hogy ne lássa a lángoló várost. Hátrafordult és kővé dermedt. Talán brutális megtorlásnak tűnik egy enyhének látszó kihágásért.
Jézus fenti szavai viszont más megvilágításba helyezik a történetet.
Lót feleségének vesztét az okozta, hogy nem akarta elhinni, hogy a város elhagyása számára a szabadulás napja. A „nap, amelyen az Emberfia megjelenik” nem feltétlenül az utolsó nap – sem a világ, sem a saját életünk szempontjából. Lehet az egy olyan időszak, amikor Isten akarata világossá válik számunkra. Lót felesége számára az a nap, amikor elhagyta Szodomát, „az Emberfia megjelenésének napja” volt. Most már tudhatta bizonyosan, hogy Szodomában erkölcsromboló életet élt. Hallotta a figyelmeztető szavakat, de nyilvánvalóan nem hitt nekik. Lót a jövőtől, a felesége viszont a múlt elhagyásától félt, és ez sokkal veszélyesebb volt. Azzal, hogy ragaszkodni próbált a megszokott életéhez, mindent elveszített.
A múlt hatása akkor a legrombolóbb, amikor úgy tekintünk magunkra, mintha a múlt erői alakítottak volna, fölülírva akaratunkat, értelmünket. „A múltbeli tapasztalataim tettek azzá, ami ma vagyok” – mondogatjuk magunknak. „A világnézetemet kaptam. Bármennyire is szeretném, nem tudom másként szemlélni az életet”. Talán Lót felesége valami ilyesmit mondott magának: „Ez minden, amit az életről tudok. Nem hagyhatom itt”. Így mentegetjük a tétlenséget, a szórakozottságot, azt, hogy nem vagyunk hajlandóak elengedni kötődéseinket, haragunkat, bűntudatunkat vagy félelmünket. Tekintetünk rendületlenül hátrafelé irányul. Ám tudnunk kell, hogy bár azt, amit érzünk, nem tudjuk megváltoztatni, a viselkedésünket viszont igen.
A nagy zsidó filozófus, Martin Buber mondta, hogy „ az egyetlen dolog, ami sorsunkká válhat, az, hogy hiszünk a sorsban, mert ez a hit megakasztja a továbblépést… akkor válunk szabaddá, ha megszabadulunk a meggyőződéstől, hogy nem vagyunk szabadok”.
Mindannyiunk számára eljön a „nap, amelyen az Emberfia megjelenik”, és bűnbánatra, növekedésre, átalakulásra hív. Ha meg akarjuk szívlelni ezt a hívást, és tovább akarunk haladni az utunkon, akkor lépjünk ki a múlt komfortzónájából, és lendüljünk neki a jelen kalandjának. Hátrafordulva nem tudunk előre haladni..

Imádság

Uram, segíts felismernem, hogy az életem fúkuszában az állandó cselekvés áll, és csak akkor torpanok meg, ha valami gátolja a szabadságomat. Add meg nekem a kegyelmet, hogy a kríziseket a szó eredeti értelmében fordulópontként fogadjam el – amit inkább üdvözölnöm kell, semmint félnem tőle. A filozófus Ivan Illich szerint a fordulópont az „a csodálatos pillanat, amikor az ember felismeri magára kényszerített ketrecét és egy másfajta élet lehetőségét”.

Ámen

Dicsőség neked, Atya, minden lét forrása,

neked, Jézus, testté lett Ige,

neked, Szentlélek, Vigasztaló,

mint az idő kezdete előtt,

most és a jövőben.

Ámen.