„Menjünk át Betlehembe”

A karácsonyt varázslatos időszaknak tartják az emberek: az ünnepi összejövetelek, a karácsonyi filmek és énekek, a gyermekarcok ragyogása a karácsonyfa előtt, saját gyermekkorunkból magunkkal hozott hagyományaink, emlékeink – mind-mind erős érzelmeket keltenek bennünk. De van valami, ami felülmúlja mindezt: a betlehemi pásztorok jól ismert története.

Ilyenkor, több mint kétezer évvel később, a mi megszokott napirendünk is megszakad, amikor elérkezik karácsony, és a “nagy öröm”, amit az angyalok hirdettek a pásztoroknak (Lk 2,10). Mint egykor őket, minket is hív az üzenet, hogy lépjünk ki gondokkal, kihívásokkal teli mindennapjainkból, és “menjünk át Betlehembe”, hogy találkozzunk a jászolban fekvő kisded Jézussal, a maga újdonságában, emberi törékenységében. Olyan világban élünk, mely egyre bizonytalanabbnak, sötétebbnek, ijesztőbbnek látszik. Nem menekülhetünk el a háborúkról, éhínségről, tömeges lövöldözésekről. kisebbségek elleni, gyűlölettel teli támadásokról, a bolygónkat, éghajlatunkat fenyegető veszélyekről szóló napi hírek elől. Fontos, hogy ne legyünk közömbösek, de a rossz hírek áradata aggodalmat kelthet bennünk a jövővel, valamint saját és szeretteink biztonságával kapcsolatban. Karácsonykor lehetőségünk van kilépni a napi rutinból, és mint a pásztorok, felkeresni a jászolban fekvő gyermeket. Ez a jelenet még mindig képes meghatni, és lenyűgözni bennünket. Magunkkal visszük gondjainkat, aggodalmainkat, és akár le is tehetjük őket, mialatt Máriához hasonlóan elgondolkodunk Isten velünk létének titkán, és kincsként őrizzük szívünkben. A világ még ott lesz, hogy visszatérjünk hozzá, ahogy visszatértek a pásztorok is, új távlatokkal, megújult reménnyel.

Forrás: The Deep End: A Journey with the Sunday Gospels in the Year of Mark by Tríona Doherty and Jane Mellett