Hivatás a szolgálatra

Amikor plébániátok papjára nézel, inkább arra gondolj, kit látsz, és nem arra, hogy mit. Akit látsz, egy férfi, aki életének bizonyos pontján úgy érezte, hogy Isten papnak hívja. Ismeri az elbizonytalanodást, a kétséget és a csalódást, de még mindig vigaszt talál a hitben, és a szolgálatot tartja választott életútjának. Örül a jó szónak, és föltétlen szüksége van az imáidra. Ha azt nézed, mi ő, akkor a funkciót látod, egy szolgáltatót, akihez akkor fordulsz, ha szolgáltatásait igénybe akarod venni. Mikor Jézus szétküldte a tizenkettőt, tudta, hogy az embereknek szükségük van rájuk, ahogy nekik is szükségük van az emberekre. Ez azóta sem változott.

Most idézd magad elé az ismerős papokat és vallásos embereket, és emlékezz vissza, milyen szerepet játszottak az életedben. Hol voltak, amikor szomorú voltál vagy gyászoltál, amikor elbizonytalanodtál vagy féltél, beteg vagy feszült voltál? Biztos volt, aki melletted és tieid mellett állt. Amikor bírálják előtted a papokat vagy a vallásos embereket, ha oka van a bírálatnak, akkor fogadd el, mutasd ki megértésedet, de ha igazságtalannak vagy általánosítónak érzed a bírálatot, mondd, hogy “Nekem nem ez a tapasztalatom”. Ezzel legalább elismered, hogy vannak, akiket Isten erre az útra hív, hisz Jézus ismerte az embereket, és tudta, hogy szükségük van mások szolgálatára. Szólítsd meg a papodat mise után, fogj kezet vele, mosolyogj rá, és mondd neki: “Köszönjük. Örülünk, hogy itt van közöttünk. Egyébként szoktam imádkozni önért”.

Forrás: Vincent Sherlock, Let Advent be Advent