Az égő széndarab

Van egy történet, amit szívesen használnak prédikációkban. Így szól: egy gyülekezeti tag, aki rendszeresen járt szentmisére, egyszer csak nem jött többé. Pár hét múlva a pap elhatározta, hogy meglátogatja. Hideg este volt. Amikor belépett, az embert egyedül találta a kandallóban lobogó tűz előtt üldögélve.

A férfi sejtette a látogatás okát, szívélyesen üdvözölte a papot, hellyel kínálta egy magas fotelban a kandalló előtt, maga is visszaült a helyére, és várt. A pap kényelmesen elhelyezkedett, de nem mondott semmit. A feszült csendben csak ült, és nézte a tüzet.
Pár perc múlva kézbe vette a szénfogó csipeszt, óvatosan megfogott vele egy égő széndarabot, kiemelte, és félre rakta, távol a tűztől. Azután visszaült a helyére, és csendben várakozott. Mindketten a félrerakott szenet nézték. Lángja lassan csökkenni kezdett, egy pillanatra fellobbant, aztán kialudt teljesen. Sötét volt és halott. A pap megint felállt, megfogta a csipesszel a kialudt széndarabot, és visszarakta a tűzbe a többi közé. A többi parázs fényétől és melegétől a szén felizzott és újra égni kezdett.
Világos volt a tanulság. Egymagában nem tud lángolni egy széndarab. Égő társakra van szüksége, hogy ne aludjék ki. Egy keresztény hívő sem lángolhat sokáig Istenért az egyház, a közösség folyamatos támogatása nélkül.

Paul O’Reilly SJ, Hope in All Things