Hívjuk kegyelemnek

„Aurora borealis, északi fény!” – kiáltott fel Anne. „Milyen csodálatos!” Hangosan töprengtem, hogyan lehetne szavakkal kifejezni ezt a gyönyörűséget. De neki nem volt erre szüksége. „Hagyd meg nekem a varázslatot” – szakított félbe. Eszembe jutott anyám reakciója, amikor megpróbáltam elmagyarázni neki, miért emeli fel a leveleit a nyílgyökér, amikor leszáll az éjszaka. „Imádkozik” – mondta. „Ennyi.” Jó figyelmeztetés mind a kettő, mert visszavezet a legjobb kifejezés forrásához: a csodálathoz és a dicsérethez. A csodálatos soha nem engedi magát szavakba zárni. Állunk a naplemente előtt, és annyit mondjuk: „Ó!”, mert ez valóban az elragadtatás pillanata. Ha mégis muszáj szavakat találnunk, akkor legyen az a „kegyelem”! Szent Pál is ezt a szót találta a legjobb szövetségesének, amikor az örömhírről írt, amit ő teljes mértékben kegyelemként élt meg, ami kegyelemből érkezett, és hálahúrokat pendített meg azokban, akik hallották. Ugyanígy gondolta Gerard Manley Hopkins is, aki szerint a megtestesülés rejtélye, az, hogy az örökké fölöttünk álló Isten Jézusban belépett véráramunkba, sohasem redukálható „teológiai egyenletre”, mert csodája „az elmét izgatottan remegő, döbbenten reszkető állapotba hozza”.

Ugyanígy, beszélhetünk klímaváltozásról, globális felmelegedésről, de nem tudjuk, mit jelent, hacsak nem kell naponta egyre messzebb gyalogolnunk ivóvízért, hacsak nem veszítettük el az otthonunkat, vagy rénszarvastartó gazdaként nem láttuk állatainkat elmerülni a jeges vízben, mert az elvékonyodott jégre léptek.
Hugh O’Donnell SDB, The Sacred Heart Messenger, June 2024