Lehet, hogy életünk hangolásra szorul

Pár hete egy londoni hosszú hétvégén elhatároztam, hogy bemegyek egyik kedvenc templomomba, a St Martin in the Fields- be. Az elmúlt években ezen a csendes, imádságos helyen kezdtem a pihenőnapokat. Aznap reggel, ahogy beléptem a templomba, láttam, hogy ezt a nyugalmat most nem fogom megtapasztalni. A templom előterében egy nagy versenyzongora állt. Mellette ült, pontosabban térdelt egy zongorahangoló. Dolgozott. Ismételten leütött egy-egy billentyűt, apró változásokat végzett a hangzásán – igazából nem tudom pontosan, hogyan hajtja végre ezt a varázslatot.

Leültem, behunytam a szemem, s próbáltam imádkozni. De a hangok egyre csak jöttek. Nehéz volt figyelmen kívül hagyni őket, hogy az imádkozásra koncentráljak.

Egy időn túl észrevettem, hogy a hangok, az alig érzékelhető magasságváltozások magukkal ragadtak.

A magas hangok picit lejjebb szálltak,

az alacsonyak megemelkedtek. Ez lett imádkozásom mintája.

Rájöttem, hogy hány és hányféleképpen tud

az életünk is elhangolódni. Vannak alacsonyabb időszakok, amikor „lehangoltnak”, szomorúnak, fásultnak érezzük magunkat. És van, amikor túl felhangoltak vagyunk, éles hangon szólunk. Elhangolódik kapcsolatunk magunkkal és a környezetünkkel is. Szükségünk van hangolásra, hogy harmóniában élhessünk önmagunkkal, a többiekkel, Isten rólunk kigondolt tervével. Isten kapcsolatba akar lépni velünk az imán keresztül.
Brendan McManus SJ and Jim Deeds, Emerging from the Mess